A grafika szó a görög eredetű ‘graphien’ szóból származik, amelynek jelentése a rajzolni, jelölni, vésni, és írni szavakkal fordítható magyarra.
Megkülönböztetünk egyedi, egyetlen példányszámban létező grafikákat, amelyek nem sokszorosíthatóak úgy, hogy az eredeti művel egyenértékűt hozzunk létre.
Az egyedi grafikák közé soroljuk a ceruzával, szénnel, krétával, tussal vagy diófapáccal, a vízfestékkel (például: tempera, akvarell, gouache), vagy az átnyomással (pl. monotípia) készített alkotásokat, valamint az papírkollázsokat és montázsokat is.
A grafikák, mint sokszorosító eljárással készült nyomatok, egy dúcként szolgáló anyag megmunkálásával, az erről a dúcról készült levonatokként jönnek létre.
A dúc megmunkálásával olyan nyomóformát hozunk létre, amelyről több egymással megegyező levonat is készíthető. Ebben az esetben a grafikai nyomatoknak nincs eredetije - nem úgy, mint az egyedi grafikai eljárások esetében -, legfeljebb a művész által megmunkált anyag, maga a dúc tekinthető annak.
A különböző anyagok használata és megmunkálásának módja határozza meg a technikák elnevezését, csoportosítását, valamint azt, hogy hány nyomat készíthető egy dúcról.
A dúcok anyaga lehet például:
A fametszet (xilográfia) elnevezése, a görög ‘xylon’ szóból ered, amely fát, a kőnyomtatás (litográfia) elnevezése pedig a ‘lithosz’ szóból származik, amely követ jelent.
A szerigráfia (szitanyomás), elnevezés a latin ‘sericum’ szótőből ered, amely selymet jelent, arra utalva, hogy a ma már műanyag szövésű szitákat egykor selyemből készítették.
Az anyaghasználat és a technika elnevezésének összefüggése még egyértelműbb például a rézkarc vagy a linoleumetszet esetében.
A sokszorosító grafikai eljárásokat négyféle kategóriába csoportosítjuk, amelyek a magas-, a mély-, a sík- és a sablon nyomtatás.
A magasnyomás technikái olyan elven működnek, mint a krumplinyomás, vagy a cipő által hagyott sárnyomok a padlón. Tehát a kép negatív részei kerülnek kimetszésre, majd az így megmaradó, kiemelkedő részeket festékezzük fel, és ezekről készül lenyomat a hordozófelületen. Ide soroljuk például a kőmetszetet, a fametszetet és a linóleummetszetet.
A mélynyomás során pont az ellenkezője történik, a dúcba belekarcolt mélyedések azok, amelyek a képet megalkotják. Ezekbe dörzsöljük bele a festéket és töröljük ki úgy, hogy a dúc - általában fémlemez - felülete viszont tiszta marad, azaz nem hagy nyomot a papíron.
A mélynyomtatáson belül megkülönböztetünk hideg és meleg technikákat, attól függően, hogy szükség van-e melegítésére a dúcként szolgáló lemez előkészítése során vagy sem. Hideg technika, például a rézmetszet, a hidegtű, vagy a borzolás; meleg technikák, például a rézkarc, a lágyalap, és az aquatinta.
Elsősorban a kőnyomtatást (litográfiát) nevezzük síknyomásnak, amely azt jelenti, hogy az eljárás során a dúc felfestékezett és a nyomat részét nem képező részei egy síkban vannak.
Ezt a mészkőpala azon kémiai tulajdonsága teszi lehetővé, hogy a zsíros anyagokat képes magába szívni. Ezt a tulajdonságot a kő nyomtatásra történő előkészítése felerősíti.
Amikor a mészkövet felfestékezzük, akkor az arra zsíros, litográfiai rajzeszközökkel elkészített képen megtapad a nyomdafesték, míg a - nyomtatáskor vizesen tartott - kő sima, zsíros anyagokkal nem érintett felületei viszont taszítják azt.
A litográfiának számos fajtája van, amelyek vegyíthetőek is. Ilyenek például: a kréta, a toll, a lavírozott, a fröcsköléses, a pontozásos vagy a fotolitográfia.
Egyes technikák alkalmazása során sablonokat hozunk létre. Ilyen például a papírmetszet, vagy szitanyomtatás (szerigráfia).
A papíretszetet keményebb kartonpapírból szokás készíteni, úgy, hogy formákat vágunk ki, majd felfestékezzük és lenyomtatjuk azokat.
A szitanyomáshoz jobban hasonlít, azonban, ha a kartonpapírt stencilként használjuk, azaz kivágjuk, átszúrkáljuk vagy megmetsszük azokon a részeken amelyeket képként szeretnénk megjeleníteni, így a képet az ezeken a negatív részeken keresztül jutó festék alkotja meg.
Textilanyag használata és a szitanyomtatás esetében, pont az ellenkezője történik, azaz azokat a részeket kezeljük, tesszük valamilyen módon ellenállóvá a festékkel szemben, amelyek nem képezik a nyomtatni kívánt kép részét.
Manapság a sziták előkészítése során fotóemúlziót használunk, azaz a keretre feszített finom szövésű szitára előhívjuk a képet. Ahol a rajz eltakarta a fényérzékeny folyadékot, ott kimosható marad, így ezeken a részeken a szita átengedi a festéket.
Források:
Virányi Péter: Több mint reklámtörténelem, Gondolat Kiadói Kör, 2014
Szenteczki Csaba: A nyomtatott grafika története és technikái, Műszaki Könyvkiadó, 2003